Aki csak azért látogatott ki a gyöngyösi
sportcsarnokba, mert a magyar sport egy válogatottja tétmérkőzést játszott, s
mint ilyen eseményt meg kívánta nézni, biztatásával aktív részese akart lenni a
rendezvénynek, vagy csak éppen a futsal után érdeklődött, annak felejthetetlen
élmény volt tegnapi este.
Aki a futsal, a sport rabja, s optimistán a
továbbjutásban bízott, annak érzelmileg maga volt a pokol.
Aki
drámaírásra adta a fejét sem tud ennél látványosabb, fordulatosabb történetet
írni. Az események zuhatagában semmi sem volt kiszámítható.
Kétezres
tömeg a lelátón, akik a dal szerint még a csilláron is lógtak. Torkug szakadtáig
buzdították csapatunkat. Csodálatos látványvilág.
Két mindenre felkészült
nemzeti együttes. Izgalmas, pillanatra meg nem álló történetet varázsoltak a
pályára.
Dávid megpróbálta legyőzni Góliátot. A csatát megnyerte, de a
háborút elveszítette.
Eddigi történetünk során még mindig kikaptunk az
ukránoktól, akik kétszer játszottak EB döntőt, voltak negyedikek Európa
bajnokságon és Világbajnokságon.
Előzetesen reális esélyünk nem sok volt
a továbbjutásra, mi mégis bíztunk.
Nem érdekelt senkit a statisztika.
Itt volt a 12 mindenre elszánt magyar játékos, akik február végén már maguk
mellé állították a szurkolókat. Mertünk álmodni.
Igaz egy korai góllal
megpróbáltak észre téríteni vendégeink.
A következő 32 perc volt a mienk.
Játékosoké, vezetőké, szurkolóké. Négy gólt rúgtunk és a mennyországban éreztük
magunkat.
Majd szétrobbant a csarnok a feszültségtől.
S aztán
jött az ördögi drámaíró, aki lelökött onnan fentről bennünket. Átírta az
általunk megálmodott történetet és visszaállította az eredeti
rendet.
Kihullott a kezünkből minden.
E mérkőzés után nagyon
nehéz vidámnak maradni, de túlélést biztosíthat, ha a tegnapi estéből csak a
szépre emlékezünk.
Arra, hogy ez a maroknyi szelete az országnak a
maximumot hozta ki magából.
Arra, hogy a kiesés ellenére a publikum percekig
éltette játékosainkat.
Emlékezzünk a szépre, építkezzünk abból, s bízzunk
benne legközelebb már két maroknyi szelete lesz az országnak, mely így teljesít,
majd egyre több és több.
S a bizakodás, emlékezés mellett együtt tegyünk
sokat azért, hogy a 2010-es magyarországi Eb döntőn csapatunk ne csak 38 percig
tudjon fenntartani bennünket!
És ezzel kapcsolatban még valami: öt perc telhetett el az utolsó dudaszó után, amikor a pályát elözönlötték meggypiros nemzeti mezbe bújt gyerekek, s nekiálltak focizni. „Én vagyok a Gyurcsányi!" - kiáltotta az egyik; „Én a Lódi!" - szólt a másik; „Én meg akkor a Szente!" - replikázott a harmadik. Ebben maradtak. Mi pedig abban, hogy győzött a magyar válogatott, nyert a magyar futball.
