Fél év elteltével egyre biztatóbb a sportember állapota. A tragikus esetet követő napokban sokszor megfordult Kiss István fejében, jobb lenne itt hagyni a földi világot. A csatanyerés közelében manapság úgy érzi, lélekben még boldogabb is lehet további élete, mint volt eddig.
A negyvennégy éves Kiss István adácsi származású. Gyerekként szerette meg a labdarúgást, és amikor Budapesten vasútépítő szakközépiskolában tanult, a BLSZ I. osztályában is talált magának csapatot. Technikusi végzettséggel a MÁV alkalmazásába került, Vámosgyörkön a pályafenntartás területén dolgozott, ahol főpályamesteri beosztásig jutott. Mintegy 120 kilométeres vasúti szakasz tartozott a felügyelete alá.
Szabadidejét változatlanul a labdarúgás töltötte ki, előbb Adács színeiben, majd Gyöngyösön kispályázva az Őrangyal, a Hotel Füred, utóbb a VAMAV Metcom együttesében rúgta a labdát. Külön örömére szolgált, hogy fiával együtt játszhatott, aki elsődlegesen a Gyöngyös AK NB III-as csapatának tagja. Kiss István a sorsfordító napon is legjobb tudása szerint végezte munkáját, éppen kitérőt mért.
Váratlanul érte a tolató vagon lökése, majd elesve többször megpördült, s arra eszmélt, hogy vért lát. Jobb lábát térden felül, a balt, térden alul vágta le a kerék. A fején is megsérült. A lélekjelenlétét megőrizve, saját magát részesítette elsősegélyben. Tudatát egy pillanatra sem veszítette el. A nála lévő mobil telefonon gyorsan értesítette fiát, mert úgy érezte, rövidesen meg fog halni.
A műtét után idővel életbe vetett hitét is visszanyerte
A hatvani kórházban dr. Tóth Róbert műtötte. A család, a barátok, a sporttársak szeretete és folyamatos érdeklődése, ismétlődő látogatásuk lendítette át a krízisen. Mindenkinek csak köszönettel és hálával tartozik. Eljutott arra a pontra, hogy kimondta: elfogadja a sorsát. Megbékélt helyzetével és máris célokat tűzött ki maga elé.
Már augusztusban megkapta az ideiglenes protéziseit, ám, mint várható volt, azok feltörték a még nem kellően gyógyult sebet és sértették a csontokat. Hol otthon, hol az intézetben tartózkodott. Várni kellett, nem lehetett siettetni a dolgok menetét. Novemberben végén folytatódhatott tovább Kiss István műlábainak próbája. Úgy gondolja, először lelkileg kellett stabil alapra állnia.
A biztos lábra álláshoz szükséges menet félidejénél tart. A nehezén túl van, de napokban számolva még sok munka vár rá az intézetben. Márciusban kaphatja meg a végleges protézist. A félidő a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy próba keretében 500–600 métert is képes járni mankók segítségével.
Az örvendetes változást sporttársai is megtapasztalták a bajnoki évzárón. Meghatottságukat könnyes szemek jelezték. Többségük sírt akkor is, amikor a tavaszi szezon hajrájában először kellett nélkülözni mérkőzésen a labdarúgást soha elhagyni nem akaró küzdő társat. Az évbúcsúztatón tiszteletdíjat kapott Kiss István, mint csapatuk 2009-es évi legjobbja.
A súlyos balesetet szenvedő Kiss István először is a családjáért, a szüleiért, de közvetlenül utána a barátaiért vállalja azt a heroikus küzdelmet, amiben már nem ismer csüggedés. Sugárzik róla az életerő. Úgy érzi, hogy szülei vele párhuzamosan élik meg a gyógyulást, ami soha vissza nem vezet már a régi gyakorlathoz.
Azokért akar dolgozni, akik visszaadták az életbe vetett hitét. Számos tekintetben úgy akar élni, mint a baleset előtt, csak persze nem futballozhat. A labdarúgó pályák környékéről azonban nem akar hiányozni. Szurkol a fiataloknak, benne a fiának. Amikor az ősszel először kivitték a GYAK meccsére, hangos beszélő keresztül köszöntötték a tolókocsival érkezőt.
Az ünnep lényege megkerülhetetlen a Kiss Istvánnal folytatott beszélgetésben. Szívesen és őszintén fogalmazza meg gondolatait ebben a tárgykörben is. Istenfélő hívő embernek tartja magát, noha római katolikus vallását nem teljesen úgy gyakorolja, ahogy azt tanulta. A megkapott alapok ébredtek most életre benne. A hit is erősíti, hogy valamiért itt kellett maradnia az élők között.
Az is megfogalmazódott már részéről, hogy nagy valószínűséggel, több boldogító érzéssel párosulnak baleset utáni évei, mint a megelőzőek. Pedig, soha nem lehetett boldogtalan. Voltak céljai, amit sikeresen megvalósított. Volt öröme eddigi életében is, ám a tragédia nyomán egészen más irányba nemesedhetett belső énje. Sok mindent megtapasztalt általa.
A Kiss család a baleset előtt is erős volt együtt
Kiss Istvánné olyan labdarúgó feleség és édesanya, aki
mindig örült férje és fia pályán elért sikereinek, de a mérkőzésekre nem
kíváncsi. Focizó öccse révén eleve bele került a futball világába, ezért is
tudja nagyra értékelni azt a kollektívát, amelyik a játék egészét magába
foglalja. Emberpróbálónak tartja az idei esztendőt, ami kezdődött saját
gépkocsis balesetével, folytatódott férje tragédiájával, novemberben pedig
elvesztette beteg édesapját.
Összetartó családjuk a nagyszülőkkel együtt
mindenben erősnek bizonyult korábban is. A feleség maga is eltűnődik azon, hogy
miért érte őket az a szörnyű csapás, amin férje keresztül esett. Némi vigaszul
viszont megtapasztalhatta más emberek empátiáját, segítő készségét, általa alig
ismert személyek vigasztalását. Biztos abban, hogy férje megvalósítja legújabb
szándékát, mert nagyon akarja.
